"Soha nem felejtünk!"

Gamal Abdel-Nasszer egyiptomi elnök négyes szövetséget hozott létre - Egyiptom, Jordánia, Szíria, Irak - az Izrael elleni nagy háborúra. A szovjet forrásokból több mint 1800 harckocsit, 660 harci repülőt és egy hatalmas, 364 ezer fős, jól felfegyverzett hadsereget állítottak föl. Az izraeli haderő ezzel szemben alig 800 harckocsival, 300 harci géppel, valamint 264 000 fős, francia-brit és kis részben amerikai forrásokból felfegyverzett, de annál inkább odaszánt haderővel készült a teljes megsemmisüléssel fenyegető háborúra. Az Akabai-öböl lezárása okozta válság lett az elkerülhetetlen konfliktus szikrája. Az egyiptomi elnök bejelentette, hogy eltökélt szándéka „a palesztin felszabadító háborút” megindítani, és „az arab népnek eltökélt szándéka eltörölni Izraelt a föld színéről”. 1967. június 5. hajnali 4 óra 30 perckor az izraeli légtérbe berepülő egyiptomi vadászgépek összecsaptak az izraeli gépekkel. A háború elkezdődött. A történelem könyvek általában így foglalják össze. Azonban ez nem csak egy háború volt és nem is csak egy függetlenségi háború, hiszen a világon minden nemzet vívott már háborút és átment függetlenségi eseményeken. Hogy miben volt más ez a hat nap, arra Turai János, a Váci Zsidó Hitközség elnöke, a hatnapos háború veteránja adta meg a választ a Pécsi Magyar-Izraeli Baráti Társaság klubestjén.
"Rég volt, de elfelejteni nem lehet. A golyók suhogása és a puskapor szaga..."- kezdte történetét. 1967-ben 30 évesen került Izraelbe az erdélyi származású fiatalember. Akkoriban a második diplomáját készült megszerezni a rendőrakadémián. Tanulmányi szabadságot kapott, így Brassóba ment felkészülni. Magyarország és Izrael viszonya nem volt túl fényes, de fegyveres testületi tagként megkaphatta útlevelét, így nyomban ki is utazott a Haifában lakó, felderítő tisztként szolgáló nagynénjét meglátogatni. Bukarestből három amerikai állampolgár társaságában, 28-an mentek ki. Az akkori helyzetet jól jellemezte, hogy a nagynéni ékszerek helyett gránátokat viselt az oldalán és a fogason is ott lógott a fegyver. Turai úr is egyből jelentkezett a katonai parancsnokságon.
Megkezdődött a háború. Hirtelen annyi hadifogoly lett, hogy nem tudták hová elhelyezni őket, így a tartalékosok feladata volt, hogy lefegyverezzék és őrizzék őket. A legtöbben az egyiptomiak orosz tanácsadói voltak, akik még örültek is, hogy fogságba estek, így legalább nem kellett tovább részt venniük olyan háborúban, ahol nem fogadták meg tanácsaikat. A sebesülteket kórházakba szállították. Mindegy volt, hogy zsidó vagy arab, minden sebesültnek kórházban volt a helye, ahol szakszerű ellátást kaptak.
Számos fiatal volt a tiszti karban, akiket Izraelben képeztek ki, ott tanultak, így kellő tudással és szakértelemmel irányították a csapatokat. A tábornokokra és vezetőkre minden helyzetben lehetett számítani. Nem volt fontos, hogy a sereg tagjai fiatalok vagy idősek, kicsoda és honnan jött. A nép egy emberként mozdult meg és védte a hazáját. Jó értelemben fanatizált társaság volt, hiszen életről és halálról volt szó. A harci szellem minden feladatra kihatott.
Az ellenség ugyan jól felfegyverzett volt, de hozzáértés hiányában rengeteg fegyvert és járművet hátrahagytak a sivatagban. Turaiékat beosztották a páncélosok fedezékéből előrenyomuló alakulatokhoz. Ahogy haladtak előre, hadizsákmányként szedték össze az arabok által az utak szélén hagyott magyar(!) traktorokat, mivel nem tudták beindítani, vagy a Kispesti Honvédség(!) lövegeit, amiket nem tudtak kilőni, mert nem volt meg az ismeretük hozzá. Turaiék könnyűszerrel keltették életre ezeket az eszközöket, mivel már korábban megtanulták, hogyan kell ezeket alkalmazni. 
A háború valójában nem hat napig tartott. Főként északon még sokáig kemény harcok folytak, de hat nap alatt vált biztossá a háború kimenetele. A katonák olyan hittel és hazaszeretettel harcoltak, hogy azt a mai napig tanítják. Jól ismerték saját országukat, ezért is tudtak az ellenség mögé kerülni. Az elit alakulatok három napra blokád alá vonták Jeruzsálemet. Nem menekülhetett ki az ellenség és a tartalékaik sem juthattak be, így nyilvánvalóvá válhatott, hogy milyen tűzerővel állhatnak szemben. A hangszórókból szólt az "Allah nem a gyilkosok pártján áll", aminek hatására sok arab katona meg is adta magát. Kiderült, hogy "játszva" haza lehet menni, így 12 óra harc után el is jutottak a Siratófalhoz.
Turai úr így foglalta össze az ő szemszögéből az eseményeket, majd a hallgatóság kérdései kapcsán folytatta a történetét.
- Minden háború szenvedés és szomorúság. Más volt ebben a háborúban a hangulat? -jött az első kérdés.
- Vidámság, düh és nagyfokú hazaszeretet. Nem volt elkeseredett ember. Lelkes csapat volt, kortól, nemtől függetlenül. A szanitécek voltak főként a nők. Mint említettem ellátták az arabokat is. Aki olyan állapotban volt, az akár zsidó vért is kapott- mondja nevetve.
- Izraelnek, ha élni akart, akkor meg kellett támadnia az ellenséget. -emlékezik vissza a híres izraeli légierőre. Úgy kellett támadni az ellenségre, hogy az ne tudjon visszaütni. Nagyon fontos volt a pontos felderítés ahhoz, hogy utána pontos célzással stratégiai jelentőségű helyeket, mint például a repülőgép bázisokat meg tudják semmisíteni. Miután az arab légierő kb. 80%-át elpusztították, ezután már nem volt, aki felszálljon az araboktól. Ellenséges területekre berepültek a harcra kész vadászgépek és tönkretették a radarokat és a kommunikációs rendszereket is. Lényeges elem volt az időzítés: egy napon, egy időben. Ezeket az izraeli pilótákat a vakmerő hazaszeretet hajtotta.
- Romániába eljutott a hír a zsidósághoz, hogy valami készül. Vajon tudhatta-e az ellenség, hogy Izrael csapást tervez?
- Nem - jött a határozott válasz és mosolyogva hozzátette: Izraelhez több információ jutott el. Valójában nem hitte senki, hogy meg meri támadni az oroszok által teljesen felfegyverzett, túlerőben lévő ellenséget. Meglepetésként érte őket. Az oroszok tanították az arabokat, hiszen rengeteg tanácsadó is érkezett, de ők nem tanultak. Ezért voltak idegesek állandóan oroszok.
- Milyen érzés volt először a Siratófalnál? - ismételte a kérdést és látszott a tekintetén, hogy egy kitörölhetetlen emlékkép jelent meg előtte. -Sírtunk. Most a béke idejében is megcsapja az embert az az áramlat, ami ott van. Zsidó embernek akkor, ott: őrjöngés! Most akár meg is lehet halni! Extázis volt! - csattant ki belőle és a hallgatóság is beleborzongott, és szinte maga előtt láthatta, ahogy a 6. nap éjszakáján Móse Dajan (az akkori hadügyminiszter) és sok más vezető szívből jövő szavakkal szólt a diadalittas katonákhoz. A fegyverek arrébb még ropogtak, de akkor, ott, a 7. nap hajnalán eldőlt, hogy ez egy győztes nép győztes háborúja. Izraelnek újra van fővárosa.
Véleménye szerint egyesek túlmisztifikálják ezt az egész háborút. Az emberek valóban magukból kivetkőzve harcoltak. Mindenki másképp kezeli, értékeli és dolgozza fel a háborús eseményeket. Nem lehet elmenni amellett sem, hogy Izrael kiválasztott nép és az örökkévaló Isten megsegítette a harcok során, de természetesen tették a dolgukat is. Hiszen anélkül nem alakulhattak volna így az események.
A háború után visszautazott Bukarestbe, majd Magyarországra, mivel vizsgáit be kellett fejeznie. A pártirodából hívatták. Egy szovjet tiszt és két civil egy fotót tett elé.
- Ki ez?! - kezdték a vallatást.
- Hát én. - hangzott az egyenes válasz.
- Tudja-e, hogy Magyarország nincs jó viszonyban Izraellel? Tisztában van azzal, hogy mi jár a tettéért?
Természetesen Turai úr tisztában volt vele. Életfogytig tartó börtön vagy golyó várt rá.
Elkerült Mátyásföldre, ahol egy ukrán tiszt közölte vele:
- Vagy mi, vagy Kádárék! Lehet választani!
A válaszon nem habozott Turai úr:
- Inkább az oroszok, mint a Kádár-rendszer!
Elkerült egy szovjet laktanyába és őrnagyi rangba helyezték. Elhárító tiszt lett és fel kellett fednie, hogy a közlegények és a tisztek mikor és mit loptak el.
- Így lett bűnözőből zsandár! - neveti el magát.
Rendőrként is előrébb jutott. továbbra is megfigyelnie kellett a szovjeteket. Az akkori rendszer nem kötött bele, mivel a szovjetekkel "barátkozott", olykor még vendégül is látták, sőt még jutalomként kint tanulhatott a Szovjetúnóban reptéri biztonságtechnikát. Így megismerhette a magyar, a román és a szovjet reptereket. Ezt az ismeretet későbbi munkája során alkalmazni tudta, amikor a harmadik országban találkozó ügynöki kapcsolatokat kellett felderíteni.
- Csoda volt-e a kivégzéstől való megmenekülés?- jött az újabb kérdés.
- Az csoda volt! - vágta rá nevetve.- Később tudtam meg, hogy, aki funkcióba helyezett, az is zsidó volt! - nevet tovább. 
- Huszonnyolcan mentek ki. Hányan jöttek vissza?
- Tizenketten. Nem haltak meg, egyet kivéve, de ő is balesetben. Bárki, aki harcolt, ott maradhatott és ígéretet kaptak, hogy a családjaikat utánuk hozzák. Döntenünk kellett. De az akkori helyzetben egyáltalán nem volt biztos, hogy ezt meg tudják oldani, ezért hazajöttünk.
- Lőtt le embert?
- Ha sorozatot lősz, akkor nem tudod kit, mit találsz el. Az izraeli hadseregben nem végzik ki az ellenséget. Ez nem volt "divat", hogy bosszúból lelőjenek bárkit is. Ha lőnek, akkor vissza kell lőni, hiszen véded a saját és a társaid életét.
-Milyen bizalommal fogadták odakint és gondoltak-e az itthoniakra?
-Nem fogadtak örömmel, mert nem tudhatták, hogy milyen célból mentünk ki egy nem baráti országból. Nem csak minket, másokat sem. Magyarországról mentünk román útlevéllel. Záporoztak a kérdések, amikre őszintén válaszoltunk. Úgy voltak vele, ha már kint vagy, még ha rizikós is vagy, de oké, harcolj. Majd a háború végén már elismertek bennünket és már a bizalom is megvolt.
 Nem volt idő az otthoniakra gondolni. Aki nem félt, az hazudik, hiszen a golyó nem válogat! De nem mutattuk... Az oroszokat a pálinka, minket a lelkesedés hajtott. Amcsi konzervkaját is ettünk. Hű, lehet nem is volt kóser!? - nevette el magát miközben a rabbira néz.
- Amerika segített a háborúban? - jön egy újabb kérdés.
- Most már talán jobban...Franciaország és Nagy Britannia egyáltalán nem. Amerika is-is. Leginkább üzleti alapon. Izrael mindenért fizetett, még Amerikának is.

- Tanult és eljött a pillanat, amikor kiderült, hogy mire is jó a megszerzett tudás.
- Gyermekkoromtól kezdve a fegyverek érdekeltek. Dolgoztam a határőrségnél is. A rendőrségen nem az utcai, hanem a bűncselekmények felderítése érdekelt. Tanulni kellett, elsajátítani a praktikákat, önvédelmet és támadást. Hogyan lehet a túlerő vagy a bűnöző fölé nőni és lélektanilag kifárasztani. Ezeket meg kellett tanulni. Régen főként a lélektani hadviselés jellemezte a rendőri munkát. A lakosság bizonyos rétegeivel jóban kellett lenni, a pletykákból sok információ származott. Valóban nem lehetett előre tudni, mikor fog jól jönni a tanult anyag. Jól ismertem az orosz fegyvereket és nem okozott gondot a háborúban a rakéták beindítása, vagy a gránátok kibiztosítása. Nagy haszna volt a tudásnak.
- A holokauszt túlélőit hogyan lehetett rávenni, hogy újra harcoljanak?
- Nem kellett őket agitálni. Önként léptek be a seregbe. Azoknak, akik átélték, mentsvár volt az első zsidó állam. Tűzbe lehetett volna küldeni őket érte.
- Móse Dajan egyesítette, majd mégis visszaadtak területeket, miért?
- Más a hadsereg és más a politika. Amit visszaadtak, az politika volt. A saját katonáink vitték ki a visszafoglalt területekről a telepeseket. Ez színtiszta politika volt.
- Kettős állampolgárként vissza menne idősebb korában?
- Akkor megyek és addig, amíg akarok. Az egzisztenciám itt, a szívem ott. Ott mindig is bevándorló leszek, még ha a környezet nem úgy kezel, de a közigazgatásban viszont igen.
- A mai fiatal zsidók mennyire értékelik az akkor történteket?
- Nagyon is értékelik és nem felejtik, nem felejtik - erősíti meg a választ.
- Egy román származású, magyar zsidó fiatal családapát mi vezérelt, hogy több ezer kilométerre családjától harcoljon egy országért, ahol talán soha nem is fog letelepedni?
- Egy vezérfonal volt- zsidó vagyok. Vállalni kellett. Tenni kellet, mivel egyszeri alkalom volt és bármikor, akár most rögtön megtenném még egyszer, gondolkozás nélkül. Ez az emberből soha nem törlődik ki, élete végéig benne marad, a személyiségének része.
- Az állam egyik feladata, hogy védelmet nyújtson az állampolgárai számára...
- Az állam is szolgál és az állampolgár is. - folytatja a gondolatmenetet - Feladata a védelem, de az állam nem katonaság. A katonaságnál dirigálni kell, mert különben ott maradnak a csatamezőn. Az államnak nevelnie kell, aminek titka, hogy milyen példaképeket tud állítani. A történelmet tanítania kell és nem átértékelni. Az van, ami van és úgy, ahogy van. Így lehet őszinteségre nevelni. Amikor embereket lőnek le egy országban a származásuk miatt (lásd cigánygyilkosságok), akkor meg kell nézni, hogy ki és mit szavatolt az állampolgárai számára, és hogy az eseményeknek milyen utóhatása volt. A fajgyűlölet nem elfogadható! Az antiszemitizmust igen is üldözni kell, a holokauszttagadást pedig irtani kell. Ezt pedig őszinteséggel és tanítással lehet. Nem mindegy, hogy hogyan és mit oktatunk! A tanítást pedig nem felnőtt korban kell elkezdeni, hanem már kicsi gyermekkorban.
- Hogyan látja a magyar-izraeli baráti társaságok szerepét az országban?
- Ezek civil kezdeményezések, civil szervezetek. Magyarország és Izrael között 22 testvérvárosi kapcsolat van. Nagyon fontosak az izraeli kapcsolatok, amelyeket meg kell tölteni magyar és izraeli értékekkel. Azonban sajnos a probléma az, hogy amíg itthon van magyar-izraeli, addig kint nincs izraeli-magyar társaság. Azért mert ott nem ilyen alapon szerveződnek. Az európai kapcsolatok főként az oktatási intézményeken keresztül valósulnak meg. Például Magyarországon a Szent István Egyetemnek és a Gyöngyösi Főiskolának vannak jól működő izraeli kapcsolatai. Főként a mezőgazdaság területén, a növénytermesztés és a biokertészet fejlesztésében vannak nagy előrelépések. A kaposvári egyetemről mentek ki hallgatók, akik kint is maradtak, mert a tudásuk Izrael számára is hasznos. Bizonyos szakmát tudó emberek kimennek tanulni vagy tanítani, akkor viszik a saját kultúrájukat is.
Egy baráti társaság annyit ér, amennyi kapcsolatot fent tud tartani. Kellenek a testvérvárosi és a saját környezetében lévő kapcsolatok, mint például a nagykövetséggel való kapcsolat. Kiállításokon és rendezvényeken keresztül is lehet generálni a kapcsolatokat. Fontos a helyi hitközségekkel való együttműködés, ami nem mindig egyszerű-neveti el magát- de vita nélkül nem megy előre a dolog.
Kommunikáció és tanulás, amihez kiválóak a szabadegyetemek, ahol akár élménybeszámolókon keresztül is lehet tanulni. Illetve minden szervezetnek joga van segítséget kérni.

Végül Turai János így summázta történetét:
- A legfontosabb embernek maradni. Nem visszaélni semmivel. Sem megbízatással, sem hatalommal. Dolgozni és példát mutatni, különösen a következő nemzedék számára. Mindig kérdezzük meg magunktól, hogy mit szólnék, ha velem tették volna/tennék ezt?
Tehát más volt ez a függetlenségi háború abban, hogy a világ minden részéről jöttek Izrael nemzetének fiai harcolni egy olyan országért, ami sokuk számára utána nem lett az otthonuk. De megértették, hogy a történelemmel őszintén szembenézve, ugyanakkor gyermekeiket megtanítva a soha nem felejtésre, olthatatlan hazaszeretettel, akár az életük árán is megvédjék azt a területet, amit hazának hívnak több ezer éve.

Lőrincz Viola